Az elmés feltalálók annyi mindent dolgoztak ki a babzsák-jégdarab ágyútól az infrahangos készülékekig – egyik drágább, mint a másik, bizonytalan a működtetése a trópusi, sós tengeri levegőben – igazán egy sem vált be. Éppúgy, mint ahogy az a NATO-stratégia sem, hogy egy másfél-Európányi, egyre nagyobb térségben (az Indiai-óceán észak-nyugati medencéje) néhány tucatnyi hadihajóval megakadályozza a kalózkodást – havi 70-90 millió dolláros költséggel, roppant alacsony hatékonysággal, mert gyakorlatilag minden nyolcadik-tizedik hajórablási kísérletet képesek csak megakadályozni.

 

A kalózriasztó lézerágyút kitalálói kombinálnák egy radarral (szakértőink egy 10.525GHz, a legtöbb rendőrségi sebességmérő radar hullámhosszán működő, de a rendőrökénél jóval nagyobb teljesítményű X-sávos FMCW készülékre tippelnek), amely nemcsak jelzi a közeledő járművet a vízen, de annak sebességéről is infót ad, egyben célkövető radarként is dolgozik, megkönnyítve a vele rendszerbe épített lézerágyú automatikus működtetését. Nagy kérdés: tudják-e a kalózok, hogy egy lézerkészülék (miként a lézerirányítású „okos fegyverek”) milyen érzékeny a légköri viszonyokra, porra, párára, esőre? Hogy csak egy permetpára-függönyt kell létrehozniuk, mondjuk a csónakmotorhoz csatlakoztatott egyszerű szivattyú-rendszerrel, és a lézersugarak nagy része szétszóródik. A harmadik kérdés: az elmés lézerágyú ezekkel az eshetőségekkel (légköri problémák) is számol és automatikusan felerősíti a lézersugár intenzitását, ha rosszak a légköri viszonyok (pára, köd). Mi van, ha a lézerágyú kezelő kísértésbe esik, és kikapcsolja az automatikát és manuálisan a biztonság kedvéért „padlógázt nyom” ráadja a maximális energiát, megvakítva a kalózokat? S végül: mi lesz a készülék ára? (Becsléseink szerint akár százezer dollár is lehet).